Az Elle magazin nemrég meghírdetett egy novella író versenyt, amire a nővérem is készített egy novellát. A magazin ezen a héten jelent meg, de sajnos a nővérem novellája nem került bele, pedig jól sikerült! Épp ezért döntöttem úgy, hogy felteszem a blogomra! Arra kérlek benneteket, hogy olvassátok végig és, ha tetszett, akkor osszátok meg Facebook-on!
Íme a novella:
Zuhanás
A
mai napom is úgy kezdődött, mint azóta mindegyik. Belemosolyogtam a párás
tükörképembe. Nem töltöttem el sok időt a sminkeléssel, jobban szeretek aludni
annál, hogy a készülődésre értékes perceket áldozzak. Már csak egy dolog van
hátra indulásig, valahonnan előkeríteni a kulcsom. Mindig ez van, sosem
találom.
A
buszt még éppen elértem, szerencsére nem foglalták el a kedvenc helyem. Mikor
kényelembe helyeztem magam – már amennyire egy ilyen székben lehet – elmerengtem.
Egy évvel ezelőtt ilyenkor,
kora reggel biztosan szitkozódtam magamban. Akkoriban minden sápadtszürkébe
öltözött. A busz mellett elsuhanó házak, az út menti öreg fák élettelenül
meredező ágai, és a lelkem, mely fájó fekete lyukként tátongott mellkasomban.
Hiába ragyogott kéklőn az ég, és sütött barátságosan a nap, a hétköznapok
egyhangúsága bekebelezett. Nem láttam tisztán. Ezt sosem fogom megbocsátani
magamnak. Az életem közel öt évét csukott szemmel éltem le. Néztem, de nem
láttam az engem körülvevő, igazi világot.
Az egyetem után nem
éreztem, hogy bármi gond lenne, éltem, sodródtam a történésekkel, mint eddig
is. Nem tudom mikor jött a mélypont vagy miképp kerültem ilyen messzire valódi
önmagamtól. Hónapokig csak dolgozni jártam, sehova máshova. Hazaérve összegömbölyödtem
a fotelban, a kanapén vagy éppen az ágyban. Nem gondoltam semmire, az agyam
kikapcsolt. Az ismerősök, barátok tűrtek. Ki hamarabb, ki később fordult el
tőlem, de a vége nem változott, egyedül maradtam, ezzel is jobban belefásulva a
világba. Tudtam, ez nem mehet így sokáig. A változás óhaja végig felettem
lebegett, de nem szállt le, nem mutatott utat.
Voltak percek,
amikor úgy láttam vége, nincs tovább. Felesleges vagyok a földön, semmit nem érek,
és már soha nem is fogok.
Aztán egy nap,
mikor csillagjaim tudtomon kívül szerencsésen álltak, ő megérintett. Sok éve
senkinek nem sikerült mosolyt kicsikarni belőlem, vele mégis másképp volt. Ott
állt a lépcső aljában és szórólapot osztogatott. Sok ezer ember haladt el
mellette, mégis borostás arcán játszó, barátságos mosollyal nézett mindegyikre.
- Vedd el! –
utasított szelíden mikor mellé értem. Én csak bizalmatlanul néztem őt,
gondolkodtam mi legyen. Nem szeretem, ha mindenfélével zaklatnak, így
szórólapokat sem szoktam elfogadni. Ő azonban még mindig a kezét nyújtotta
felém, benne a kis cetlivel, és fülig érő szájjal, szinte önfeledten nézett rám
gyönyörűen csillogó mélybarna szemeivel. Olyan boldognak és elégedettnek tűnt,
hogy elfogadtam a reklámot, és megejtettem felé egy bágyadt, erőtlen, mégis
őszinte mosolyt.
A tömeg tovább sodrott,
a táskámba raktam a papírt és haladtam az árral. Hazaérve a szokásos, önsajnálat
helyett leültem egy székbe és az asztalra helyeztem a parányi hirdetést.
Néztem, olvastam és csodálkoztam. Ejtőernyős ugrás? Nem lehet, annyi reklám
közül pont ezt vettem el? Hiszen tériszonyom van. Nevetséges, egy gondolat
mégsem hagyott nyugodni. Felemeltem a kagylót, majd rögtön vissza is tettem.
Aztán újra kezembe vettem, és közben magam győzködtem. Egy hosszúnak tűnő
másodperc után tárcsázni kezdtem a számot.
Végül rábeszéltem
magam. Nem tudtam mire vállalkoztam, de valami megmagyarázhatatlan dolog miatt
vonzott. Az ugrást a születésnapom délutánjára szerveztem le. A világ számomra
még mindig acél börtön volt, de mintha a remény szikrája fellángolt volna
bennem. Vártam azt a napot. Már figyeltem a külvilágra is, foglalkoztattak a
munkába siető emberek, észrevettem apró gondjaikat és örömeiket.
Eljött a nap,
elvezettem a kijelölt címre és kopogtattam az iroda ajtaján. Egy fiatal nő
fogadott és rögtön hátraküldött a hangár felé, mondván ott már várnak. Kezdtem
megbánni, hogy eljöttem, a gyomrom a torkomban gombóccá zsugorodott, mikor
megláttam a hatalmas fehér épületet. Muszáj volt minden erőm összeszednem. Erős
vagyok! Ezzel a mantrával a fejemben köszöntem rá a férfira, aki a repülőgép
alatt feküdt.
- Helló! – köszönt vissza és kezet nyújtott.
- Te vagy az? A
szórólapos fiú? – hebegtem. Pajkosan rám vigyorgott és a nevem kérdezte. –
Szófia. – válaszoltam sokkal határozottabban. Őt Bencének hívták.
- Na, ne
ácsorogjunk itt, sok dolgunk van még az ugrásig! – lelkesedett. Pedig én egyre
bizonytalanabb lettem. Mindenféle kötelet ellenőriztünk, ő fáradhatatlanul
magyarázta melyik madzag hova, mire való. Majd beültünk, és a repülő légies
könnyedséggel felemelkedett, madárként siklottunk a nyári égen.
Mikor elérkezett a
perc, odaálltunk a fedélzet széléhez. Süvöltött a szél, a lábam remegett, a
tenyerem izzadt, egy pillanatra behunytam a szemem, de az elhatározás már régen
megszületett. A belső hangom most is tovább bíztatott, így elrugaszkodtam és
elugrottunk.
Bár rettentő
félelemmel küszködtem, egy furcsa, másmilyen érzés is a hatalmába kerített.
Ahogy éreztem a gravitáció vérfagyasztó vonzerejét, és sikolyom beleveszett a
zúgó légáramlatba… Zuhantunk, de mégis szabadnak éreztem magam. Minden gondom
hirtelen illant el. Nem értettem miért éreztem rosszul magam, aztán hirtelen a
testemben egy rándulást éreztem, majd lassulni kezdtünk.
Ami akkor a szemem
elé tárult káprázatos volt. Tisztán láttam a világot. Az eget, ahogy kékségével
a semmibe vész, a környező hegyeket és völgyeket, a rajtuk méregzölden pompázó
fenyőkkel, és a folyót melynek felszíne millió szikrázó gyémántot meghazudtolva
ragyogott. Az alattunk terpeszkedő táj felosztott táblái, sárgásbarnán és zsenge
zölden terültek el. A közelben egy kicsiny város házainak teteje a piros sok
ezer árnyalatában pompázott, a templom tetején lévő kereszten a nap sugara
hívogató táncot lejtett.
- Gyönyörű igaz? –
kérdezte Bence.
- Csodaszép. – és
éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, mely elmosott minden eddig
felgyülemlett rosszat az életemben.
Nevetve értünk
földet a puha pázsitba, olyan vidámságot éreztem, amit már nagyon rég nem.
Tudtam ez egy sorsdöntő perce az életemnek és tudtam, azt is, hogy nem fogom
elpazarolni. A világ ma lélegzetelállító szépségével mutatkozott be előttem.
Rám nevetett és megfogadtam, hogy ezentúl én is visszanevetek rá.
A kocsi felé
sétáltam, mikor Bence futott utánam. Félénken lesütötte a szemét, majd rám
nézett, kereste a pillantásom és átnyújtotta a névjegyét, arra az esetre, ha
bármilyen más extrém sportot is szívesen kipróbálnék. Elmosolyodtam, és
megígértem neki, hogy hívni fogom.
A
busz ajtaja becsukódott mögöttem, elindultam táncoló, könnyed léptekkel az
estére gondolva. Ma van az első évfordulónk. Már előre sejtettem, hogy Bence
valami egyedülálló meglepetést tervez. A
nap sugarai egyre erősödve sütöttek és én már boldog voltam.
Szexer
Ágnes Eszter
